Hunyadi József

(1912 – 2005)

Jóska Bácsi, Igazgató Úr. A hetvenes évekig visszaemlékezve kollégái, tanítványai, barátai, tisztelői így hívták Őt.

Én 1974-ben ismertem meg. Egy esős őszi napon történt, hogy a Megyei Tanács fekete Volgájával Tiszavasváriba utaztam, az akkor még megbízott megyei múzeumigazgató, dr. Németh Péter kérésére. Értesülésünk szerint pénzleletek kerültek itt elő. Több történeti érdeklődésű munkatárs akkoriban nem lévén, én voltam az egyetlen hadra fogható ember. Mint fiatal antropológus, ezt megelőzően még csak olyan régészeti ásatásokon vettem részt, melyeken telepanyagok és csontvázak feltárását végezhettem Biharban, Csongrádban, Szabolcsban.

Nos Tiszavasváriban, a régi Múzeum Kossuth utcai épülete előtt Jóska Bácsi már várt rám. Egy tekintélyes termetű, méltóságteljes, régi vágású tanáremberrel foghattam kezet, aki már megjelenésével is tiszteletet parancsolt. Meglepődtem, hogy azonnal keresztnevemen szólított. (Ki gondolt volna arra, hogy egyszer ennek a Múzeumnak gondozója, gyarapítója leszek?)

„Hát itt nem sok dolgod lesz Lacikám” – mondta és felmutatott kb. háromszáz friesachi dénárt.

„És hol van az edény, amiben ezt elrejtették?” – kérdeztem én.

Így találkozhattam Pere Gyula órásmesterrel, aki egy korabeli újságba csomagolva megmutatta az „ereklyét”, sőt még azon embereknek is bemutatott, akik a középkori csuprot fellelték. Gyula máig is a Vasvári Pál Múzeum Baráti Körének oszlopos tagja.

Visszatérve Nyíregyházára részletes jelentést írtam, amelyet Jóska Bácsi is megkapott. Válaszlevelében elismeréssel szólt rólam, bár megemlítette, hogy talán Ferdinánd ezüstök is lehettek ebben a kincsleletben. Azóta sem foglalkozom numizmatikával.

A másik jelentős találkozásunk 1977 decemberében történt, miután a Megyei Tanács úgy döntött, hogy minden „vidéki” múzeum élére szakképzett főfoglalkozású muzeológust kell állítani. Az igazságosságáról híres helybéli görög katolikus kántortanító, iskolaigazgató, múzeumvezető ezt nem vette jó néven. Ő mellékállásban végezte a múzeumi munkát. Jellemző a kor viszonyaira, hogy a szóbeszéden kívül kinevezésem előtt két nappal tudta meg azt, hogy más lesz a múzeum vezetője.

„Hát te vagy az, Lacikám?”

„Én vagyok az Jóska Bácsi!” Ezt követően megnyugtató barátsággal adtuk-vettük át a Vasvári Pál Múzeum gyűjteményét és kiállításait. Hozzáfűzte: ebben a múzeumban minden csak több van, mint ami a leltárban. És valóban, úgy volt, mint elődje Gombás András múzeumalapító tanító úr idejében. Mai megítéléssel elképzelhetetlenül sok tárgyat gyűjtöttek, mentettek meg Tiszabüd és Büdszentmihály anyagi műveltségére vonatkozóan. Ezt követően magam is ezen példák alapján próbáltam a nyíri Mezőség községeiben fellelhető néprajzi anyagot gyűjteni (1990 után már kevesebb sikerrel). Ila néni (Gombás Andrásné) is nagy segítségünkre volt ebben a munkában. Jóska Bácsi mondása szerint: „minden jó, ami a küszöbön belül van”. De nem csak ennyiből állt a gyűjtés. Ila néni és Jóska Bácsi instrukcióinak, szellemének megfelelően az akkoriban egyetlen teremőrrel, Bözsi nénivel (Munkácsi Péterné) gyalog, alkalmi kocsival, buszon elmentünk Büdre, Szentmihályra, Dobra, Dadára, Lökre, hogy felkeressük az adott tárgyak régi tulajdonosainak leszármazottait és megkérdezzük a tárgyak eredetét, funkcióját és használati idejét. Csak ebben a szellemben őrizhettük meg e régió tárgyi emlékein keresztül azt a hagyományt, amelynek ápolását muzeológusként ránk rótt a sors. Ezen munkánkban Jóska Bácsi már ritkán vett részt. „Öreg vagyok én már ehhez Laci fiam” – mondta. De figyelmét mindig fölkeltették az újabb ismeretek. Nem volt rest elutazni Nyíregyházára, Budapestre, hogy adatokat gyűjtsön a Tiszabüd történetéről szóló könyvéhez. Napjainkban is ezt olvassák a tanárok, a diákok és a helytörténet iránt érdeklődő polgárok.

Jóska Bácsi! Én sokszor hallottam hangodat a büdi templomban. Messzire elszármazott tanítványaid sem feledik ezt az élményt. Egy iskolai tanteremből, egy múzeumi szűk irodából tudásoddal, tekintélyeddel oktattad, fegyelmezted népedet. Az összefogásra, a jó értelemben vett lokálpatriotizmusra buzdítottál mindenkit, főként azokat, akik a Múzeum Baráti Körét 1980-ban újra alakították.

„Bözse! Érdemes még néhány fát vetni a tűzre, mert a lábam már nagyon fázik” – mondtad akkoriban a régi Múzeum meghitt légkörében, barátaink között, akikkel az elmúlt időkről beszélgettünk, vitatkoztunk.

Ma is ott vagyunk a képzeletbeli tűznél, ahol a régi társaság és sok-sok tanítványod vesz körül.

Úgy emlékszünk Rád, mint a – nevét néha elhagyó – két település kutatójára, hagyományt megőrző tanítójára.

Dr. Szathmáry László